Nézne maga elé. De már a cipője nem érdekelné,kidobna egy rakás cetlit egy üres dobozból, kitépne egy csomó lapot egy megtelt naplóból. Kicserélne egy függönyt és megnézne egy filmet. Sírna. Nem azt mégsem. Erősebb volna. De nem kell. Mert nem tartok igényt rá. Nincsen szükségem könnyekre. Nem kell a fájdalma, csupán a szerelme. De az úgy kell, mint térnek a föld, mint légnek a kék. Mint tavasznak a fák s, mint almának a szép. Mint én neki. Mint nekem ő. Csak legyen velem, s talán úgy minden élhető. Talán nevetnénk, s örökké csak keresnénk valamit, mit sosem lelünk meg. De együtt. S ez volna csak a lényeg,hogy együtt keresnénk az élet értelmét. A felhők táncát lesve, a füvön fekve. Virággal hajamban, kezemmel kezében. Fekve és fázva. Borongós, de napos nyárba. Élvezni az életet, mint egy suhanó szellőt, mi elfúj Amerikába, s vissza onnan Columbiába. Szeretve, csak vele, egy örök végtelen lenne. Az élet talán kellene, ha fülembe súgná nélküle(d) nem élek én sem. Rövid is lehetne, hosszú is talán. Egy perc vagy egy élet, nem csak én mondanám. Én sem mondom. Ígéreteket nem szegek, nem ígérek hát mást, csak hogy Most...
Szeretlek.
Utolsó komik