A fény ott él mindnyájunkban legbelül.
A naplementében, a madárcsicsergésben.
Egy szikra.
A fény, ami a miénk.
A fehér fekete rémképek mögött.
Eldobott életek, elsírt virágok,
eltépett levelek.
Üres falainkba burkolózva menekülünk,
saját csodánk elől.
Futunk az elől,
mi ott van legbelül.
Sötét életeket gyártunk egy új vásznon.
Vaspántok közé szorult húsunk.
S megmenteni nem tud a mi fényünk.
Farakások közt lépdelve nevetgélünk.
Nevetünk sírhalmaink fölött.
A temetőbe mégsem járunk
a kőkeresztek nem menedékünk.
Egymás üres szemébe nézünk.
Keressük a fényt, a földöntúli
napból arcból képből nem áradót.
Ablakok mögött bámulunk,
S majd megvakulunk.
A sötétben akarunk látni,
de fényben lélegezni.
Menekülünk.
Vad kiáltásokkal fejvesztve rohanunk.
Élve temetünk.
s halva nevetünk.
Elkoptatott falak között élünk,
omlanak, temetnek minket.
Minden lázít e világon,
mi mégis egymás ellen harcolunk.
Keressük a fényt, mi ott van legbelül.
Nem találjuk, s még ölünk is érte.
Pedig ott van bennünk,
s mi bután egymásban keressük.
Sírva borulunk egy kőre,
a nap megvilágítja árnyékunk,
s csak ott vesszük észre.
Kialudt végleg, mert csupán látva láttuk meg,
a fényben a szépséget.
Utolsó komik