a tüzes kénkő sem égetne így.
a szívem lázadását nem hallja senki
semmi sem érzi,
az állatok nem rúgnak
a macskák nem sikítoznak
csak a bőr alatt felsercenő izzadtságcseppek
ólomsúlya jelzik
közeledtét
a szívdobbanásnak
a másodpercnyi rezdülésnek
annak hogy jön
valami új.
az amire vártunk és mégsem.
a kiáltozó rivalkodásnak
a nedves testbe burkolt lepedőnek
a párnanélküli ágynak
a szemed villanásának
közeledtét lestem
egész életemben.
és most látni vélem.
hallani hangod, érezni a pillantást
tapintani a fájdalmakat.
a nevetések hóbortok csodák köntösébe burkolt
mezítelen fázós testet.
a kedves kedvetlen nézegetést
ki, a betört ablakon
a kopogást a csuklóm pillérein
a ruhátlan hangodat.
most azt hiszem
érzem azt ahogy könnyezik a szívedben elpattanó ér
ahogy sír a torkodban élő kisgyerek.
felsír és továbblépked az
első szavaidon.
a testek íze szádban
a húsok zamata az almafák alatt
érzem mindezt
benned nélküled veled.
és mégsem.
hisz távoli koloncok és
gústalanbakötött testek
képe vagy te.
elmosódott sírboltoké a szemem tükrében.
te vagy az arcom a túlvilágon
te vagy a hangzásom ebben a masszalétezésben
a reggeli kávék melletti újság
a festett szobám falán a hangárnyalatok színei
a gombok az ingemen, te vagy.
és mégsem vagy senki sem.
ha nevetni sem tudok már
akkor hozzád fordulok
rád tekintek távoli idegen
és kezet csókolok anyámnak
aki fáradt reggelente a friss kaláccsal,
akit nem érdekelt a tojás illata.
kedves idegen.
lépj közelebb
elmos a köd előlem
és eltakar az eső.
lépj közelebb de talán mégse.
így a jó.
a távolságod tesz széppé,
az hogy csak látlak hallak, érezni sem tudlak és
veled van a szememben a szikra,
véremben a bor,
ajkamban a friss élet
az újdonsült nyár.
burokba burkolt testem csak te idegen láthatod
mert nincs is igazán.
de azért
neked adom
egy mosolyért cserébe
életem hajnalát
és az azontúlt.
Utolsó komik