oda akartam csúsztatni neki a puskát... mi előző órán írtunk dogát, nekem már nem kellett és láttam, hogy neki szüksége lenne rá. tudtam, hogy az ilyen dolgok filmekben meg könyvekben szoktak lenni, a nagy barátságok, a bajtársiasság és hasonló szép szavakkal kifejezhető izék így születtek mindig. és hosszú távon fenn is maradtak,mert valami titkos szövet fűzte össze a résztvevőket. már a kezemben volt a puska. szépen széthajtogattam, kilapítottam. de aztán mégsem adtam oda, szorongattam a kezemben és inkább néztem ahogy a másik padtársa súg neki. pedig kivételesen elég jó puskát írtam. de nem tudtam odaadni, féltem hogy nem fogadta volna el, hogy úgy nézett volna rám amit nem bírtam volna. így hát fogtam és visszatettem a tolltartómba úgy ahogy volt. azt hittem elsírom magam. se bajtársiasság, se hosszú távú barátság, se semmi nem volt ami összekötött volna minket. titkunk az volt. egy undorító titok. ami bár ne lett volna. úgy gondoltam ekkor, hogy mindennek vége. nem tudok segíteni neki a bajban, és az ő segítségét sem kérhetem többet. a szemembe könnyek szöktek de visszafogtam magam. hisz ez csak egy töri doga, csak egy puska, semmi fontos dolog. meggyőztem magam és újra ott voltam az órán és mindent feledve figyeltem Etelköz bájos történetére.
de valójában ez nem csak egy sima puskázás volt, nem egy sima töri doga. nagyon is fontos volt. már magamat gyűlöltem mert egyszerűen nem tudtam segíteni. mikor a legjobban szerettem volna, abban a percben. hogy tudja bármikor számíthat rám. de nem tettem, talán a saját önzőségem miatt. nem mertem. nem tudtam volna végignézni ahogy visszautasít. és tudtam hogy visszautasított volna. tehát ismét győzött a félelmem.
tudtam, hogy meg sem fordult a fejében hogy tőlem kérjen segítséget. szinte elfordulva ült tőlem, és éreztem hogy soha nem fog segítséget kérni, és nem fogja elfogadni a felajánlásom. még ha egyedül lennénk, ketten ebben a padban akkor sem fogadná el azt amit én adnék. tudtam. megrémített a tudat, hogy nem kellek már neki, és hogy többet semmi sem lesz még hasonló sem, nemhogy ugyanaz. nemvolt semmiféle erős vagy akár gyengébb szövet köztünk. csak a tér és az idő. borzalmasan éreztem magam. a mellettem ülő ember gyűlöl. talán ez volt az egyetlen dolog amiben akkor, ott biztos voltam. ja és a hét vezér nevében is.
Utolsó komik