"Adelle mellett akart ülni, és érezni akarta sápadt, szeplős bőre parfümillatát. Osztozni szeretett volna sötét, depressziós hangulatában. Adelle nem volt olyan anyagtalan, mint a többiek, neki súlya volt, megértette, milyen elszomorító, ahogy a világ a vesztébe rohan."
"De talán mégsem olyan mulatságos mindez, nem? Vagyis én továbbra is csak olyan fiúkért lelkesedem majd, akiket soha nem kaphatok meg? Egy apró öreg hölgy leszek tolókocsiban, s arról fogok álmodozni, hogy egy napon megjelenik az én gyönyörű hercegem, hogy meghódítson."
"Nem is barátaink segítsége az, ami igazán segít, hanem a bizonyosság, hogy segíteni fognak."
oda akartam csúsztatni neki a puskát... mi előző órán írtunk dogát, nekem már nem kellett és láttam, hogy neki szüksége lenne rá. tudtam, hogy az ilyen dolgok filmekben meg könyvekben szoktak lenni, a nagy barátságok, a bajtársiasság és hasonló szép szavakkal kifejezhető izék így születtek mindig. és hosszú távon fenn is maradtak,mert valami titkos szövet fűzte össze a résztvevőket. már a kezemben volt a puska. szépen széthajtogattam, kilapítottam. de aztán mégsem adtam oda, szorongattam a kezemben és inkább néztem ahogy a másik padtársa súg neki. pedig kivételesen elég jó puskát írtam. de nem tudtam odaadni, féltem hogy nem fogadta volna el, hogy úgy nézett volna rám amit nem bírtam volna. így hát fogtam és visszatettem a tolltartómba úgy ahogy volt. azt hittem elsírom magam. se bajtársiasság, se hosszú távú barátság, se semmi nem volt ami összekötött volna minket. titkunk az volt. egy undorító titok. ami bár ne lett volna. úgy gondoltam ekkor, hogy mindennek vége. nem tudok segíteni neki a bajban, és az ő segítségét sem kérhetem többet. a szemembe könnyek szöktek de visszafogtam magam. hisz ez csak egy töri doga, csak egy puska, semmi fontos dolog. meggyőztem magam és újra ott voltam az órán és mindent feledve figyeltem Etelköz bájos történetére.
de valójában ez nem csak egy sima puskázás volt, nem egy sima töri doga. nagyon is fontos volt. már magamat gyűlöltem mert egyszerűen nem tudtam segíteni. mikor a legjobban szerettem volna, abban a percben. hogy tudja bármikor számíthat rám. de nem tettem, talán a saját önzőségem miatt. nem mertem. nem tudtam volna végignézni ahogy visszautasít. és tudtam hogy visszautasított volna. tehát ismét győzött a félelmem.
tudtam, hogy meg sem fordult a fejében hogy tőlem kérjen segítséget. szinte elfordulva ült tőlem, és éreztem hogy soha nem fog segítséget kérni, és nem fogja elfogadni a felajánlásom. még ha egyedül lennénk, ketten ebben a padban akkor sem fogadná el azt amit én adnék. tudtam. megrémített a tudat, hogy nem kellek már neki, és hogy többet semmi sem lesz még hasonló sem, nemhogy ugyanaz. nemvolt semmiféle erős vagy akár gyengébb szövet köztünk. csak a tér és az idő. borzalmasan éreztem magam. a mellettem ülő ember gyűlöl. talán ez volt az egyetlen dolog amiben akkor, ott biztos voltam. ja és a hét vezér nevében is.
az élet kifogy.
a halál túl gyenge.
(gondolkodni kéne mielőtt belefutsz a végtelenbe.)
------------------------------------------------
csak egy látomás.
egy valótlan kép
mi mégis túl valós.
kiégeti a levegőt is belőlem.
s nem hiszek.
végképp
az érzelmekben.
magam elől loptam el,
egy röpke perc alatt
az egész létet,
a megnevezhetetlen messzeséget.
raboltam
de nem volt játék.
az óra nem fordult
s nem kért lépésre
senki sem.
élni akarunk csak.
élni s túlontúl boldogulni.
-----------------------
de milyen áron
minden nyert csatánkra
egy véres kéz felel.
a saját kezünk.
"Mintha az egész világ egy nagy mozi lenne. És mi mindannyian egy beteg elme szülte cselekmény szereplői."
szép vagy.
a testtelen homályban látni véllek
és szép vagy
aztmondom.
a tüzes kénkő sem égetne így.
a szívem lázadását nem hallja senki
semmi sem érzi,
az állatok nem rúgnak
a macskák nem sikítoznak
csak a bőr alatt felsercenő izzadtságcseppek
ólomsúlya jelzik
közeledtét
a szívdobbanásnak
a másodpercnyi rezdülésnek
annak hogy jön
valami új.
az amire vártunk és mégsem.
a kiáltozó rivalkodásnak
a nedves testbe burkolt lepedőnek
a párnanélküli ágynak
a szemed villanásának
közeledtét lestem
egész életemben.
és most látni vélem.
hallani hangod, érezni a pillantást
tapintani a fájdalmakat.
a nevetések hóbortok csodák köntösébe burkolt
mezítelen fázós testet.
a kedves kedvetlen nézegetést
ki, a betört ablakon
a kopogást a csuklóm pillérein
a ruhátlan hangodat.
most azt hiszem
érzem azt ahogy könnyezik a szívedben elpattanó ér
ahogy sír a torkodban élő kisgyerek.
felsír és továbblépked az
első szavaidon.
a testek íze szádban
a húsok zamata az almafák alatt
érzem mindezt
benned nélküled veled.
és mégsem.
hisz távoli koloncok és
gústalanbakötött testek
képe vagy te.
elmosódott sírboltoké a szemem tükrében.
te vagy az arcom a túlvilágon
te vagy a hangzásom ebben a masszalétezésben
a reggeli kávék melletti újság
a festett szobám falán a hangárnyalatok színei
a gombok az ingemen, te vagy.
és mégsem vagy senki sem.
ha nevetni sem tudok már
akkor hozzád fordulok
rád tekintek távoli idegen
és kezet csókolok anyámnak
aki fáradt reggelente a friss kaláccsal,
akit nem érdekelt a tojás illata.
kedves idegen.
lépj közelebb
elmos a köd előlem
és eltakar az eső.
lépj közelebb de talán mégse.
így a jó.
a távolságod tesz széppé,
az hogy csak látlak hallak, érezni sem tudlak és
veled van a szememben a szikra,
véremben a bor,
ajkamban a friss élet
az újdonsült nyár.
burokba burkolt testem csak te idegen láthatod
mert nincs is igazán.
de azért
neked adom
egy mosolyért cserébe
életem hajnalát
és az azontúlt.
egy idő után
már semmi sem
fog úgy fájni.
elkezdtem félni
nemsoká már
nem érzek semmit,
elfelejtek
igazán
igazi
felejthetetlen
érzéseket
táplálni.
a szívem nem úgy dobog már majd.
már nem.
egy idő után
elfelejtek,szeretni.
és csak a fájdalom
égette,
mardosó tűz marad.
a test.
elfeledem
az érzést, milyen mikor simul a szíve is.
változó,
de változatlan
ringyó maradok.
egy sebzett sebezhetetlen
szarvasnőstény
az utak szélén.
a szívek mentén.
"A romos háznak teljesen össze kell dőlnie, hogy új épülhessen a helyén." (P.P)
igentudom.
"Szakítás után már ne újíts fel régi kapcsolatokat, ne szervezz még egy búcsúlefekvést, újrakezdést, és ne alakíts ki "se veled-se nélküled" jellegű kapcsolatokat. Az élet teremt olyan helyzeteket, amikor választani kell. Ne menekülj el a döntés, a választás felelőssége elől." (Popper Péter)
röptelen tanít röpülni
repkedni vágyót,
vagy csak szállót.
béna tanít
nevetni
bénábbat.
vakkal akar-
sz látni
veled akart hálni
szívem lelkem
csupafájdalmam
mindaz mi
belőlem adatott
neked.
vagy csak magamnak
reptelen próbál élni szállva.
meghaltam de újra élek
meghaltam de nélküled.
mert nem ért
annyit semmi
sem.
tudod megy ez.
épp ez mi mehetetlen
így tovább.
tanítson más
repkedni
ülni
félni
aludni
hinni
tévelyegni
porba taszítni
csodálni
a legmélyebb világot
itt
tanítsa más.
egy újabb látomás
nekem
szívódj fel a fájdalmaid
kereszttüzében
a harcok csatájában
az egyetlen háborúban amit élek
levegőm nincs
mert ami volt is
nemtudom
eltűnt
elfolyt
ahogy a szó is elveszett.
nélkülem
már ez is
el.
nélkülem.
és így
az érzésed nélkül
egyedül akarok lenni.
fejben is,
érted?
nem ebben az
örök
örökös
társas
magányban
ebben a kereszteletlen
pokolszerű
félelemben
ebben a tűzben
ami égeti a testem
a tested
a testét.
most.
és mindörökké.
írtam ami
szakadt
amit bírt a tollam
amit bírtam
amíg volt mit
most
magamnak
és nem neked
vagy nem neki.
egyedülinek
az álmodónak
a kettesben
egyedüllévő
repkedőnek
aki nem tanár
aki csak élő.
Csend volt. Magányosan sétált a kihalt úton, egyszer csak leesett egy faág, épp elé. Megijedt, de pillanatnyi meglepődéséből gyorsan kivágta magát és ment tovább. Egy kereszteződéshez ért. Egyenesen kell mennie, tudta, hisz minden reggel erre vitt az útja. De a mai nap más volt, ma érezte csak maga körül ezt a csendet, máskor tüzet is lehetett volna gyújtani a szívénél, de ma csak az eltört gyufaszálakat találta. Megállt, elgondolkozott, mi lesz ha ma letér az útról, ha ma nem megy egyenesen? Balról egy zöld autó közeledett, megfordult a fejében az is, hogy kidobja a kocsi elé gyufaszálszívét, ám mire határozott volna a kis autó már messze járt. Jobbról biciklisek, gyalogosok és kutyáikat sétáltató emberek tűntek felfényleni szeme gödrében. Sokáig állt ott, talán tíz perce is már, amikor meglátott egy lányt kiszaladni a kollégiumból. "-Helló!" - mondta a lány, majd az út túloldalán lévő padhoz szaladt, ahol egy külsőre egyáltalán nem megkapó, ugyanakkor nem is visszataszító srác ült: "-Szia!" - szólt vissza. "-Van tüzed?" - kérdezte a csaj. A többit már nem hallotta, egy kis jelenet zajlott le előtte, szinte már a részese volt, a néma díszlet. Jó érzés töltötte el, részese volt valaminek, ám rögtön rájött, hogy őt nem kérték szereplőnek, neki ezért nem fizetnek, ő csak besétált a 'színpadra'. Mostmár inkább úgy érezte ismét fölösleges dolgot tett, pedig tudta, hogy ő semmit sem csinált. Csak állt itt, és az a csaj libegett be ide. Kirohant az utcára, és... igen. Tönkretette az Ő díszletét, hisz itt ő volt a főszereplő. Már másképp látott mindent, hirtelen elkezdte gyűlölni a lányt és a fiút, akik tönkretették. Mindent tönkretettek, az egész életéért őket hibáztatta már, mindenért. Az ő csendes, reggeli óráit sem hagyták meg egyedül neki, ezt is elvették tőle. Állt volna még ott és töprengett volna tovább, ha nem ijed meg hirtelen. A nyugalmat egy hangos, irritáló zene zavarta meg. Jött egy kisfiú, nem is volt kicsi, azt hitte menő lesz ettől amit hallgat. Hát nem volt az. De arra épp elég volt a jelenléte, hogy segítsen a döntésében. Elindult. Egyenesen. A megszokott úton. Az élet nem állt meg, az emberek cigiztek az utak mentén, az autók továbbra sem álltak meg, hogy ne üssék el, a kutyák nem ugatták már meg. A lába vitte, de a szíve helyén a gyufaszálak ott maradtak, - azok a törött darabkák - ott a járdaszegleten, amikor egy lány és egy fiú elvette a színdarabját, elvette azt a darab helyet, ami csak az övé volt. Vagy az övé sem. Azon kapta magát egyszer csak, hogy szalad, de az ellenkező irányba, rohant, kifutott az életéből. Ki akart futni,de végül újra elért a kereszteződéshez és rájött, hogy innen nincs menekvés. Minden egyes reggel ezentúl ilyen lesz. Minden reggel elveszti azt a kis mellékszerepet is, ami főszerepként jutott neki, a saját életében.
"-csak el akartam köszönni." odalépett és megcsókolt. de nem csak a mai napra köszönt el...
Azthiszem ismét elegem van. Kíváncsi lennék milenne ha most ebben a percben lenne vége a világnak. Kibe kapaszkodnék. Ülnek mellettem, mégis azthiszem egyedül vagyok az egész teremben. Egy egy szék csikorgása repeszti fel elmém hullámsávjait. Valami különleges csipogás, írjunk le néhány adatot. Leírtuk, rendkívül nagy örömömre. Vissza a létbe, az üres térbe. Semmi levegő már nincs. Valami múzsák. Túl sötét van, minden kemény. Sikító ripacsok, veszekedő majmok. Szerelmek. Nem értem. Iszonyatos, iszonyú. Minden. Irodalom. Hmm. Júlia. Losonczy Anna. Király ez az élet. Talán búvalbaszott vagyok, aztmondják. Talán. Pedig örülnöm kéne. Igen, örülnöm?! annak, hogy meghalok. Hát jó! örülök. Minden olyan érdekes egyébként. Ez az egész. Jók vagyunk egy darabig majd mindenki elrosszul. Ha most eltűnnék senki se venné észre. Még ofi se. Dejó is lenne kirepülni az ablakon, és Olaszországba szállni. Senkise ismerne és eltűnnék. Az a gond, hogy hiányoznának. Veszettül, ahogy a kutyának 2hét után a csont. Nekem is, úgy hiányozna. Az itt ülőknek hány szerelmük volt eddig. (?!) jó kérdés. marhára érdekes. Fiatalon meghalt. kár. :/ éljen soká Edward király, ki vágtat fakó lován. Percek, azta az irodalomhoz ez nem tartozik. Mitartozik? Szenvedély és mámor. Kemény az élet. Meghalsz a háborúban. Tudod mit? A szabadságot úgysem éred el. Fordíts hát hátat! És nevess ki. mindenkit! Fordíts hátat... kedvesem.
Apám részeg volt,
anyám durva,
így lettem én
földi kurva.
Éjjel nappal csendben élek,
régi képek
ózsdi fények kereszttüzén,
érted kérek segítséget.
Nevem senki,
arcom testem.
Csontok között tán én is csak elfeledtem.
Nehéz a nap,
tetű az éj.
Nincsen semmi, csak a hajnali szél,
mi arcomba fúj egy szép sugarat,
melyet a Nap még veled mulat.
Csöndes tükör,
eldobott kés,
mi lesz így ha már nem hívsz.
Kiszáradok,
lebeg majd testem,
s olcsón adom,
lehet Budapesten.
Nélküled így magányomban
írogatok.
Arctalan testek,
testtelen arcok csak
mi vagyok.
Sötétben sem látok már.
A fényben sem hallok már.
Mivé tettél, te beste?
Tán csak nem jön többet az este?
De kellesz, mint
tűznek a méreg,
testem te égesd a tűzben
minden éjjel,
minden nappal.
Csak délután ne,
mert akkor találkozom a pappal.
keresd másban a csodát. magadban megtalálod. bennem nem. pedig ez jó volt. de nem éri meg. csak tudnám mi a következő lépés. egyenlőre a következő lépcsőfokot átugrom, aztán majd lesz valami...
Nézne maga elé. De már a cipője nem érdekelné,kidobna egy rakás cetlit egy üres dobozból, kitépne egy csomó lapot egy megtelt naplóból. Kicserélne egy függönyt és megnézne egy filmet. Sírna. Nem azt mégsem. Erősebb volna. De nem kell. Mert nem tartok igényt rá. Nincsen szükségem könnyekre. Nem kell a fájdalma, csupán a szerelme. De az úgy kell, mint térnek a föld, mint légnek a kék. Mint tavasznak a fák s, mint almának a szép. Mint én neki. Mint nekem ő. Csak legyen velem, s talán úgy minden élhető. Talán nevetnénk, s örökké csak keresnénk valamit, mit sosem lelünk meg. De együtt. S ez volna csak a lényeg,hogy együtt keresnénk az élet értelmét. A felhők táncát lesve, a füvön fekve. Virággal hajamban, kezemmel kezében. Fekve és fázva. Borongós, de napos nyárba. Élvezni az életet, mint egy suhanó szellőt, mi elfúj Amerikába, s vissza onnan Columbiába. Szeretve, csak vele, egy örök végtelen lenne. Az élet talán kellene, ha fülembe súgná nélküle(d) nem élek én sem. Rövid is lehetne, hosszú is talán. Egy perc vagy egy élet, nem csak én mondanám. Én sem mondom. Ígéreteket nem szegek, nem ígérek hát mást, csak hogy Most...
Szeretlek.
küzdeni. vmiért amit nem is akarsz igazán?! csak,mert mások azt gondolják jobb lenne. hát igen,ezt csinálom épp. érdekes. beledöglök... pedig csak egy napja. de hátha erőt ad majd más feladatokhoz ez a kis szenvedés... remélem! (: bízni kéne a dolgokban. de nehéz. azért kellene küzdenem,amit valóban szeretnék és nem azért amit mások. nemtudom. talán elpazarolom az energiám arra amit mások akarnak, ahelyett, hogy a saját vágyaim váltanám valóra. de talán sikerül mindkettőt. nemtudom. elegem van már kicsit az emberekből. senkinek sem tetszik ez így. senkinek sem jó semmi. hát eztán nekem nemondjon senki semmit. nemkell velem szóbaállni, nem kell a barátomnak lenni, ha így nemtetszem... ennyi. elegem volt és van is! nehéz az élet, senki sem mondta. de hogy azoknak sem vagyok így jó akik elvileg szeretnek... mind1. majd én megmutatom! sikerülni fog! ha meg nem. akkor megint nagy pofára esés lesz! ezvan. megszoktam már. de akkor is megmutatom. vagy ha nem, akkor majd röhögök... mások helyett is fogok én röhögni. lehet. de az sem számít már.
Voltam nála és beszélgettem Vele. és féltem, mintha megmozdult volna a kép. ijesztő is volt. de talán figyelt rám. mondtam Neki, hogy szeretem. hogy nem ismerem, de mégis. mondtam neki, hogy hiányzik és sokszor lenne szükségem Rá. meséltem Neki arról, hogy sokat vitázok Vkivel, Vkivel aki fontos. meséltem neki és azthiszem megértette. és ha harcolok, ha akarom, a vitákat eltudom feledni. mert szeretem. aztmondta... pontosabban nem ígérte hogy segít. de hiszek benne! megkértem rá. és talán fog is segíteni. megkértem, hogy ne nekem. vki másnak aki nagyon fontos annak segítsen. remélem fog! szükség van rá! elmondtam Neki, hogy azthiszem bennem él egy része. hogy néha érzem magamban. hogy érezni akarom magamban, hogy látni akarom és beszélgetni Vele és szeretni. elmondtam neki. nemtudom hallotta e. de remélem. szomorúan nézett rám, de láttam a kiskorát, hogy ő még csak egy gyerek. a kép is azt mutatta. néha olyan pajkos kisgyereknek tűnt. nemtudta megmondani miért. sőt azthiszem, azt akarta sugallni, hogy én se kutassam miért. törődjek bele. de fura és fáj mert nem mondta hogy Ő is szeret. de azért remélem. lehet nemlennék ha Ő lenne. mondtam is neki. de nem szólt erre sem semmit. nemszólt. kár. de azthiszem lennék ígyis. aztmondtam Neki, biztos bírná akit szeretek. igaz már felnőtt lenne, de bírná. mert ő is egy igazi egyéniség lenne. egy Olyan Vki! Aki! tudom. mert azthiszem én is lehetnék olyan... hisz Ő bennem él. aztpróbálta sugallni azthiszem, hogy ne adjam fel. nem ezt az egészet, hanem csak azt ... az álmaim például. aztmondta sikerülni fog. mondtam Neki, hogy félek. de azthiszem tudta Ő ezt magától is. aztmondta megtudom mutatni, hogy amit Ő akart tenni azt én megtudom tenni. betudom bizonyítani, hogy hogy hívnak és hogy ki lehetnék. egyedül Ő hisz bennem azthiszem! talán csak érte élek! nemtudom. de Nagyon szeretem és nagyon hiányzik! és néha szükségem lenne Rá! de oylankor talán csak bekéne hunynom a szemem. mert ittvan. aztiszem ma aztakarta mondani, hogy szeret. nembiztos. nemhallottam meg. nemtudtam. féltem azért. talán máskor... fogok még beszélgetni Vele. azthiszem ha belekezdenék igazán akkor csak miatta. pedig magam miatt kéne, igaz?! hát próbálom. de kell hogy higgyen bennem. remélem a hajam legalább olyan mint Neki, vagy a mosolyom. vagy a nevetésem. bármi. csak egy részem is lenne olyan mint Ő. nemtudom megérteni még ígyse. de szeretném. mindig is szeretném majd. a szívem egy szegletét mindig is... a születésem pilanatától kezdve Ő foglalta el... és mindig is ott lesz, abban a puha szélvédett, meleg sarokban... mert az az Ő helye!
Utolsó komik